„Ögye mög a vigye…”

2013. augusztus 15. 09:30 - HriczElvira

"Amire vártam, bejött: megérkeztem a pusztába. A célállomás félúton Szentes és Hódmezővásárhely között, Mindszentpuszta volt. Leszálltam a távolsági buszról, körbemeresztettem a szemem, s míg elláttam, végtelenbe vesző messzeségbe tűnően terült el a sík táj. Napellenkezőként használva kezemet, keretezve, mint kép mélyült el a délalföldi rónaság. Ez az! Nekem, vérbelien városi, aszfalton szocializálódott bölcsészhallgatónak ez volt az első személyes kapcsolatom a pusztával.

Éppen a megállóban, ahogy kell, volt egy kocsma. Bementem, és a keményre döngöld földpadlós vendéglátó-ipari helyiség pléhlemezzel bevont söntéspultjánál, nem ismerve a helyi szeszfelhozatalt, biztos, ami biztos, kértem egy féldekás unikumot. Pusztai welcome drink.

Nem vakra indultam. Körbekérdeztem rokont, ismerőst, kinek van kontaktja egy pusztai juhászhoz, merthogy én szociolingvisztika szeminárium okán, tájnyelvkutatási szándékkal egyfelől, városi lévén a természettel és a benne élővel szeretnék találkozni, másfelől. Addig-addig tudakozódtam, amíg valaki azt mondta: Balázs bácsi Mindszentpusztán, ő a te embered, itt a címe, írj neki, amilyen kedves ember, biztos örömmel fogad. Egy levelezőlap oda, egy vissza, kész-passz.

Alföldi táj MTZrt..jpg

Kérdeztem a kocsmárostól, ismeri-e Balázs juhászt. Az meg kijött a pult mögül, kitessékelt a kocsma elé, és a messzeségbe mutatott: – Ott az akácosnál, az a tanya a Balázsé. Vágjon neki ögyenösen. Van keréknyom, mer’ az öreg Zsigulival jár, aztat kövesse, de ha odaér, jobb, ha kiabál nöki, mer’ csuda mérgös kutyája van, várja mög, amíg kigyün a Balázs – igazított el, és utamra engedett.

Jó félóra gödrök, fűcsomók, tócsák közti bóklászással elértem a bázist. Anyányi, hófehér szőrű kuvasz, vadul ugatott, majdhogynem kitépte láncostul az öles karót. – Nyughassá’ má’, fővárosi vöndég gyütt hozzánk, te! – zengett egy öblös hang, mire abbamaradt a csaholás. Aztán a ház mögül előjött Balázs, tipikus juhászmodell lajbiban, kalappal a fején, zömök test, kerek fej, pödrött bajusz. Huncut szemeiben nem akármilyen értelem szikrái villództak. – Na, gyűjjél beljebb csak bátran fiam, nem ösz mög a véröb – invitált bazsajgósan, s már ebből sejtettem, sose tudni nála, mikor komoly, mikor tréfál…

Klasszikus tanya volt a Balázsé. Két szoba, konyha, éléskamra a verandás ház, terebélyes udvar, központban a sopa, a birkák lakhelye. Aztán istálló két tehénnek, egy számárnak, tucat kutyaól a puliknak, pumiknak, olyan mély gémeskút, hogy mire a hang visszajött, elszívtam egy cigarettát, kút mellett széles itató, és még több tucat cica, aprójószág, de liba nem, mert az ellensége a juhászatnak, kárt tesz a legelőben. Két rettentő szénakazal fűkiegészítő gyanánt, hátul a kertben pedig gyümölcsfák. És Juliska házastársi és juhászsegéderői minőségben. Full service.

Jókor jöttél, készön az ebéd, ha nem röstellöd, birgepörkölt. Pakolj le a szobába, oszt tössék, ehun egy kupica pálinka, szilva ám, nem bóti vacak. Ögye mög a vigye… – koccintottunk hármasban, és nekiláttunk a pörköltnek. Olyan ízletes volt, olyan jól esett, hogy belakva, takarosan elszundítottam a báránybőrrel borított lócán.

Lefelé, a puszta aljához kunkorodott a napkorong, mikor feleszméltem. Balázs sehol, Juliska a két tehenet húzgálta befelé, a szamár önjáró volt, aztán nekiveselkedett a kútnak, színültig töltötte vízzel a vályút. Én meg csak néztem. Egy óra sem telt el, látom, porzik távolban az út, nagy gombolyag gurul a lapályon. Közelebb gurulva ki lehetett venni a sajátos alakzatot: birkanyáj kutyákkal, oldalvást egy Zsiguli. Még közelebb: bégetés, kolompolás, ugatás, motorzaj.

Mialatt nekirohant a nyáj a vályúnak, Juliska kiganézta a sopát, Balázs pedig rágyújtott. – Ez a nap is elmenőben – kommentálta a pusztán végigfolyó alkonyi pírt. – De még hátra van belőle – és megmarkolta a vasvillát, komótosan rakosgatni kezdte a szénakazlat. Úgy éreztem, elég a bambulásból, elkaptam egy másik vasvillát, és beálltam Balázs mellé. – Na, ne má’ olyan böszön fiam, még összeurkálod magad. Ne úgy, nézni is rossz, hanem így fogjad má’, oszt’ úgy hányjad, hogy ögymásra össenek, ne a fődre. Ha már annyira rád gyütt a kazlazás – és duóban átrámoltuk a boglyát.

Mire készen lettünk, minden tagom sajgott, Juliska pedig megfejte a teheneket, megetette a baromfikat, és a vacsorát készítette, de Balázs nem pihent. – Györe, mögnézzük, hogy vannak – és a sopa felé indult. Rájöttem, a birkákat sohasem nevezte nevükön, csak úgy, hogy ő, vagy ők. Juhászstíl. Csendesen kérődztek a félhomályban, néha egyet-egyet bégettek, a nyájfiling kimondottam békés volt. Balázs nem így vélte. – Baj van, a frász törje ki! – morgott mély basszus hangján. – Nézzed csak azt, húzza a lábát, mög köll körmölni – és előkerült egy borotvaéles kés, azzal vágott valamit a patán, aztán egy tubusból rákent valamit. – Az mög hamarosan mögellik, kímélni köll, az pödig, ajjajj, nagyon bajos, mög van szédülve… ha röggelre nem heveri ki, le köll vágni. Mögkergült. Ögye mög a vigye – tette hozzá a Balázsmantrát. Addig nem mentünk vacsorázni, amíg nem végeztünk a nagyvizittel.

Már szikráztak a felhőtlen pusztai égen a csillagok, amikor egy demizson borral kiültünk a juhásszal kettesben a verandára. Macskák éji násza sivított bele tücsökcirpelésbe, kutyavonításba, birkaálombégetésbe. És ott, egy szál gyertya fénye mellett Balázs mesélt, mesélt, ki nem fogyott történetből, nagyvilágiakból, amerre megfordult, és elég sok helyen megfordult Európában, aztán tanyasiakból, többségében pajzánokból, amiket őszinte, szívből jövő kacagással kísért, meg halálösvényen barangoló szomorúakról, amikhez bölcs gondolatokat rakott. Fogyott a bor, erősödött a filozofikus súlypont, Balázs pedig mélyvágásokat fejelt meg disznósággal. Fura egy észjárása volt, az tutti. Éjfél lehetett, amikor akkurátusan megpödörte bajszát: – Látom fiam, kíváncsi természötű vagy, bírod a munkát is. Vóna-e kedvöd elszögődni hozzám ögy évre bojtárnak? Ögy milliót fizötnék a lejártával. – Ez most vicc? – Nem vicc. Komoly. Gondókozzá róla, oszt’ röggel öltársalgunk. Addig tögyük öl magunkat – és mint a kútba dobott akkumulátor, lemerültem.

Égő narancsszínnel érkezett a pusztára a napfény, Balázs finoman felrázott. – Idöje csipát nyitni. Azok má’ hadiröndbe sorakoztak. Adok mölléd két kutyát, és kiviszöd őket – nem volt kecmec, indulás.

Nyakunkba vettük a pusztát. Elől ment a vezérkos kolomppal a nyakán, utána a többi. Birkák. A két fekete pamacs terelgetett, én meg egy pásztorbotra hajazó görcsös készséggel baktattam utánuk. Egyszer csak leállt köralakzatban a nyáj, én meg leültem egy akácfa árnyékában, és Theokritosra, Vergiliusra gondoltam, elmerengtem hexameteres eclogákban versbe szedett bukolikus pásztori idillben. És ahogy a birkák méla egyhangúságban legeltek, ahogy a két kutya lustán hempergett, engem ott az akácfa alatt elnyomott az álom…

Arra riadtam, hogy nagy pusztaság van a pusztában. Hűlt helye a juhoknak, a kutyáknak. Meresztgettem a szemem, kerestem a tanyát, semmi. Egy szál tanyagyanús objektum, annyi sincs. Halvány gőzöm sem volt, merre induljak, nem volt tereptárgy, templomtorony, út, akármi, ami valami irányt derengetett volna. Annyira belefáradtam a kilátástalan reménytelenségbe, hogy leültem a fa alá. Majd csak lesz valahogy…

Lett. Jó egy óra teltével porfelhő szállt a messzeségben, aztán Zsiguli formájában leparkolt mellém. – Ücsörögsz még ögy darabot, vagy gyüssz? Ögye mög a vigye… – ráült a motorháztetőre, úgy röhögött Balázs.

Vacsora után a verandán dettó, mint a tegnapi hangulat csillagostul, borostul. Pergettük a történeteket, nagyokat hahotáztunk, még nagyobbakat hallgatunk. Amikor kiürült a sztorikút, Balázs a vállamra tette méretes tenyerét. – Amönnyire igaz, hogy a faros-bögyös mönyecske az embör alá való, annyira igaz, hogy te nem vagy bojtárnak való. Beléje köll törődni. Arra való vagy, amire születtél, és hogy abban nagyon jó lögyél. Mög boldog. De a tanya, a birgék mög én, visszavárunk. Ögye mög a vigye… – és a teletöltött poharakat fenékig ittuk.

Így lett nekem Mindszentpuszta kedves, és Balázs juhász a barátom. "

A 2013-ban indult „Nyugat Itthon” kampánnyal igen különleges módon, a kortárs költők és írók szemével mutatja be Magyarország turisztikai régióit a Magyar Turizmus Zrt. és az Újnyugat Irodalmi Kör. A rendezvénysorozat második estjén a dél-alföldi tájra kalauzolták el az irodalomkedvelőket az előadók és a régió képviselői. 

Váczy András "Ögye mög a vigye..." című írása a Nyugat Itthon kampány részeként íródott 99 utazásra ösztönző irodalmi mű egyike.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://itthonadelalfoldon.blog.hu/api/trackback/id/tr995435569

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.